Ilse Koch, más néven a „Buchenwaldi boszorkány” az egyik legijesztőbb sorozatgyilkos a történelemben: a náci parancsnokfeleség, a Buchenwaldi koncentrációs tábor egyik vezetője nem csak megkínozta és brutális módon meggyilkolta áldozatait, hanem különböző használati tárgyakat is készített belőlük.

   Margareth Ilse Köhler 1906. szeptember 22-én látta meg a napvilágot egy drezdai munkáscsaládban. Csendes, szófogadó gyermeknek ismerték, aki nagyon szeretett fiúzni – s igen népszerű is volt a fiúk körében. Az iskolában jól teljesített, de 15 évesen otthagyta az egészet és egy gyárban kezdett dolgozni. Később elszegődött könyvesbolti eladónak, nagyjából akkoriban, amikor Adolf Hitler és a náci párt kezdett felemelkedni. Ilse is hamar a náci eszmék követője lett. Az 1930-as évek elején belépett a fasiszta pártba, rövid időn belül pedig bejutott a náci párt belső köreibe.

   A fiatal, vonzó lány titkárnőként kezdett dolgozni a helyi SS parancsnokságán, Heinrich Himmlernél, a náci koncentrációs táborok vezetőjénél. Himmler megismertette a jobb kezével, Karl Otto Koch-hal. Ilse és Karl hamar egymásba szerettek, és 1936-ban össze is házasodtak egy tölgyfaligetben. A fiatal feleséget nem zavarta férje munkája, sőt, büszke volt rá, hogy egy magas rangú SS tiszt vette el. Hamarosan két gyermekük is született: Artwin (aki később öngyilkos lett) és Gisela Koch. Ezzel Karl és Ilse megnyugodhatott, ugyanis teljesítették a náci normának megfelelő kétgyermekes családmodellt.

   1936-ban Koch parancsnokot nagy feladattal bízták meg: építtetnie kellett egy tranzitlágert (koncentrációs tábor, ahol a rabok csak addig vannak, amíg nem készül el a helyük Auschwitzban). Az építkezés helyszínéül egy nagyobb területet jelöltek ki a weimari dombok mellett. Koch a tábornak a Buchenwald nevet adta, s mottójául a következő mondatot találta ki: „Mindenkinek a magáét!”

   Koch parancsnok kegyetlen, korrupt ember volt, aki jól tudott bánni a pénzzel. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy normál munkások helyett a rabokkal építette fel a tábort. Pedig nem kis munka volt, hiszen Buchenwald Európa egyik legnagyobb koncentrációs táborai közé tartozott, és három különböző részre volt bontva (kistábor, nagytábor, sátortábor).

   A láger 1937 augusztusára épült fel, vezetője a náci szemmel is kegyetlen Koch parancsnok lett. Buchenwaldban 250. 000 foglyot lehetett elhelyezni, főleg zsidó, cigány, politikai és hadi foglyokat. Koch kihasználta, hogy ennyi ember felett uralkodhat. A foglyok élelmével üzletelt, a nekik szánt fizetséget elsikkasztotta. Még egy állatkertet is létrehozott az SS tisztek számára, ahol a medvéket lekvárral és mézzel etették. Ezt persze azért csinálta, hogy az éhező rabok irigykedjenek az elkényeztetett állatokra. Ráadásul Koch parancsnok szifiliszben szenvedett (részben ez torzította el személyiségét), és aki tudomást szerzett a betegségéről, azt megölette.

   Ilse, aki közben beleunt az állandó házimunkába, a női fegyőrök parancsnoka lett, és luxuskörülmények között élhetett. De mivel nemi beteg férje többnyire a munkával volt elfoglalva, már nagyon unatkozott. Ezért kezdte meg hírhedt ámokfutását a lágerben.

   A parancsnokfeleség kezdetben kisebb jogokat harcolt ki magának, például elérte, hogy a rabok „kegyelmes asszony”-nak szólítsák. Aki nem ezen a néven szólította, azt korbáccsal elverte. Hamarosan már azok is veszélybe kerültek, akik csak nem tetszettek neki. Sőt, gyakran kiéheztetett, jól megtermett németjuhászokat uszított terhes nőkre.

   Ilse nimfomániás volt, de amióta férje megkapta a szifiliszt, kevés ilyesféle örömben volt része. Ezért a rabokat kényszerítette arra, hogy különböző, perverz szexuális aktusok közepette fajtalankodjanak egymással.

   Az asszony, mint ahogy más tisztek feleségei is nagyon szerették a tetoválásokat. Gyakran meztelen - elsősorban orosz és cigány - foglyokat vonultattak fel, és amelyiknek megtetszett valamelyik tetoválása, azzal halálos injekció beadásával végeztek, hogy így se károsodjon a bőr. A tetoválást kimetszették, majd megtartották dísznek.

   De nem is ezek voltak a „kegyelmes asszony” legijesztőbb szokásai. Az általa halálra kínzott rabokból ugyanis különböző használati tárgyakat készített. A bőrükből például könyvborítót vagy lámpaernyőt, a fejekből pedig papírnehezéket készítetett. Férje minderről tudott is, sőt, támogatta felesége szadista praktikáit.

   Persze a láger dolgozói is tudtak a rémtettekről, s még a legkegyetlenebb, legérzéketlenebb nácik is elrettentek a pár, elsősorban Ilse szadizmusától. Nem is csoda, hiszen Ilse Kochot máig is a történelem legbrutálisabb gyilkosai közé sorolják. Joggal nevezték őt a foglyok (s talán a dolgozók is) „Hexe von Buchenwald”-nak , melynek jelentése „buchenwaldi boszorkány”-nak, vagy „buchenwaldi szuká”-nak. A lágernek így borzalmas híre kelt a náci Németországban, sőt, többen a Harmadik Birodalom legrosszabb koncentrációs táboraként emlegették – jogosan. Ugyanis az évek során Buchenwaldban több mint 60 000 ember vesztette életét, s ennek jelentős részéért csakis Ilse Koch volt a felelős.

   Buchenwaldnak tehát borzalmas híre kelt. Hamarosan egész Németország tudott a szörnyűségekről, melyek a lágerben folytak. A pletykák hamarosan eljutottak a legfelsőbb körök, köztük a náci Holokauszt vezetője, Heinrich Himmler fülébe is. A hírek nagy részét (köztük Ilse rémtetteit) nem hitte el, csupán a rossz nyelveknek tudta be, ám egy részét komolyan vette. Himmler tudott Karl Otto Koch sikkasztási ügyeiről, s hamarosan előállítatta a parancsnokot. A férfit bűnösnek találták sikkasztásban, de magas rangú katonaként nem állíthatták bíróság elé. Ehelyett Kochot áthelyezték a Majdaneki koncentrációs táborba, ahol szigorúan megfigyelték, nehogy újabb csalásokat követhessen el.

   Ilse, aki már megszokta a buchenwaldi levegőt, nem akart a férjével menni, inkább Buchenwaldban maradt. Csakhogy az új vezetők nem tűrték el azokat a rémtetteket, melyeket még annak idején Ilse elkövetett, ezért rendreutasították az asszonyt. Ilsének tehát meg kellett húznia magát, nem folytathatta szadista tetteit. Koch asszony napjai unalmasan teltek, egyetlen feladata a gyereknevelés volt. Bele kellett törődnie, hogy elveszítette édes hatalmát. De még nem is sejtette mi fog vele történni ezután…

   1945-ben a szovjet csapatok elérték Buchenwaldot. A foglyokat kimenekítették, a dolgozókat letartóztatták. Ám Ilsét mégsem sikerült elkapniuk, az asszony már Ludwigsburgban bujkált. Két évig élt névtelenségbe burkolózva, de ’47-ben sikerült elkapni és bíróság elé állítani. Csakhogy az asszony ekkor teherbe esett (az apa máig ismeretlen), így nem tudták halálra ítélni.

   A bíróságon több mint kétszáz buchenwaldi túlélő jelent meg és tanúskodott szenvedésük fő okozója ellen. Ilsét a bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, s az ítéletet kényszermunkával toldotta meg. Csakhogy a bíróságnak nem volt elég bizonyítéka Ilse ellen, ezért 1951-ben Lucius D. Clay amerikai tábornok szabadon engedte. A döntés hatalmas tiltakozást váltott ki a buchenwaldi túlélőkből, így amint kilépett a börtönajtón, újra le is tartóztatták. S bár egy gyilkosságot sem tudtak rábizonyítani, Ilse Kochot életfogytiglani börtönre ítélték kényszermunkával megtoldva – megint.

   Az Aichach börtönben ülő fogoly, ki időközben megszülte Gudrun nevű fiát (1 évesen halt meg étkezési gondok miatt), nem tudta feldolgozni fogvatartását, úgy érezte, ő a felelős a nácik által elkövetett minden bűnért. Nem bírta már sokáig. 1967. szeptember 1-én a hatvan éves asszony elfogyasztotta ebédjét, utolsó levelet írt fiának, majd lepedőjével felakasztotta magát. Sosem bánta meg bűneit.