Az ókori Görögországban egy nagyon kegyetlen eszközt találtak fel a bűnösök megbüntetésére. A bronzbika egy üreges, bronzból készült bikaszobor volt, melyben elfért egy felnőtt ember. Phalarisz türannosz vezette be a szerkezet használatát, de előtte még letesztelte - a bika feltalálóján. A bronzbika egy rendkívül kegyetlen módszer volt, mivel a szobor alatt tüzet gyújtottak, majd élve megsütötték a benne lévő hősünket. A kívül állók számára jól hallhatóak voltak az áldozat sikolyai, és pont olyan volt, mintha a bika bőgne. Még a szobor orrán kijövő füst is ezt támasztotta alá.
A máglyahalál a középkor egyik nagyon kegyetlen kivégzési módszere volt, melyet elsősorban az eretnekek és a boszorkányok ellen használtak. Az áldozatokat gyakorlatilag élve elégették. Bár a füst hamar elkábította az áldozatokat, azok biztosan égési sérüléseket szenvedtek. Több ezer nőt égettek el élve boszorkányság vádjával, a leghíresebb közülük a képen látható Jeanne d'Arc volt.
A lefejezés a középkor kezdete óta a büntetés-végrehajtás fontos eszköze volt. Ezt politikai és polgári bűnök esetén egyaránt bevetették. Eleinte bárddal próbálkoztak, de így nagyon nehéz volt pontos ütést mérni hősünk nyakára. Stuart Mária skót királynőre négyszer sújtottak le, mire sikerült őt megölni.
A francia orvos, dr. Joseph Guillotin 1789-ben terjesztette elő a tervét, mely alapján megalkották a hírhedt guillotint, magyaros nevén a nyaktilót. Ez eleinte csak a francia forradalom kivégző-eszköze volt, de Franciaország még a harcok lecsillapodása után is hű maradt ehhez a módszerhez. Később Németországban is elterjedt, és mindkét államban ezt használták a halálbüntetés eltörléséig. A nyaktilóval könnyű volt pontosan levágni az áldozat fejét, így viszonylag kíméletes módszernek számított, és megkönnyítette a hóhér munkáját is.
Az első, hivatalosan is engedélyezett akasztást 1608-ban hajtották végre. Ezután nagyon népszerű lett a kivégzések és az öngyilkosok körében is. Többféleképpen is végre lehet hajtani, Magyarországon például a bitófa volt a kivégzés általános módja a 17. századtól 1990-ig. Nagy- Britanniában és annak felségterületein (pl. Kanada, Ausztrália), ez volt a kivégzés egyetlen módja, és a villamosszék feltalálásáig az USÁ-ban is alkalmazták. Az arab országokban felfüggesztéses akasztással fojtják meg azokat az embereket, akikről kiderül, hogy homoszexuálisok. Különböző variánsai:
- Felfüggesztéses akasztás
- Bitófa
- Rövid eséses akasztás
- Hosszú eséses akasztás
- Kimért hosszú esés
Az akasztást jól ki kell mérni. Ha a kötél túl rövid, az elítélt nyaka nem törik ki, így gyakorlatilag megfullad. Ha azonban túl hosszú, hősünknek leszakadhat a feje. Ez vezethetett ennek a kivégzési módszernek az eltörléséhez - legalábbis a nyugati országokban.
Amikor a halálbüntetésről szó esik, a laikusoknak legtöbbször a villamosszék jut az eszébe. Ezt a módszert 1888-ban találták fel, ehhez pedig köze volt Thomas Alva Edisonnak is! Az Egyesült Államok keleti részén előszeretettel alkalmazták 1890 és 1972 között, és hét államban még a napjainkban is kérhetik az elítéltek, a méreginjekció alternatívájaként. A halálos injekció feltalálásáig a Fülöp-szigeteken is elterjedt volt.
Az elítéltet egy székhez szíjazzák, a lábára és a fejére elektródákat rögzítenek, az arcát pedig maszkkal elfedik. Hősünket először egy 2000-4000 voltos áramütéssel elkábítják, majd egy percig folyamatosan 500-1000 V erősségű árammal bombázzák. Ha ez még nem öli meg, akkor újra kezdik az egész procedúrát. A módszer népszerűsége azért csökkent, mert néhány elítélt meggyulladt, majd halálra perzselődött a kivégzés közben.
A gázkamra bevezetését már a napóleoni Franciaországban is fontolgatták, de nem vezették be. Először 1924-ben vetették be Nevadában, az áldozat egy Gee Jon nevű kínai bandavezér volt. A villamosszékkel ellentétben ez a módszer az USA nyugati részén terjedt el. Később a Náci Németország is átvette a szokást, több millió zsidót, cigányt, fogyatékost és homoszexuálist öltek meg Zyklon-B gázzal. A kommunista Szovjetunió és Észak-Korea is lemásolta a módszert, de itt nem lett népszerű. A méreginjekció feltalálása óta már az USÁ-ban is csak öt államban törvényes a használata, és 1999 óta nem alkalmazták.
Az amerikai hivatalos protokoll szerint az elítéltet egy légmentesen záródó kamrába kísérik, ahol egy székhez/ágyhoz szíjazzák. Ezután egy gép kénsavat és nátrium-cianidot kever össze, így jön létre a halálos hidrogébn-cianid gáz. Ez egy vérméreg, hatása a szén-monoxidéhoz hasonló, gátolja a vér oxigénszállító képességét, és eszméletvesztéshez, majd halálhoz vezet. Bár elvileg gyorsan kéne hatnia, az elítéltek sokszor ösztönösen visszatartják a lélegzetüket, így hosszabbítva meg saját szenvedésüket. A halál átlagosan 9-10 perc után következik be.
A méreginjekció napjainkban a leggyakoribb kivégzési módszer szerte a világon. Jay Chapman, Oklahoma állam fő orvosszakértője javasolta a kifejlesztését, és 1977-ben ugyanebben az államban vetették be először.
A halálra ítéltet egy ágyhoz szíjazzák, majd egy géphez kötött injekciós tűt szúrnak a vénájába. A gép sorban három mérget fecskendez az elítéltbe. Az első, a nátrium-pentotál elkábítja az elítéltet, így az nincs eszméleténél, amikor a második vegyszer (a tubocurarin-klorid) lebénítja az izmokat. A delikvens így gyakorlatilag megfullad. A harmadik méreg, a kálium-klorid leállítja hősünk szívét. Ez a módszer több kívánni valót hagy maga után, mivel sokszor a nátrium-pentotál nem képes kiütni az elítéltet. Sok halálra ítélt eszméleténél van, amikor megfullad, s ez a szemtanúk kínjait is megnöveli. Egyes orvosok másféle kivégzési mód feltalálását szorgalmazzák.