Ezúttal nem csonkításokról és gyilkosságokról lesz szó, mint azt az olvasóink megszokhatták. Ebben az ügyben nem lesznek hullák, vér, de még csak egy per sem. Ennek ellenére a Salem egyike az általunk leírt legrejtélyesebb és legjobban kitervelt bűneseteknek.
A Salem egy 96 ezer tonnás olajszállító hajó volt a '70-es években. Egy újonnan alakult, libériai központú hajózási vállalat kezében volt, akik gyakorta szállítottak rajta olajat Afrika más részeihez is. 1978 végén a hajót Kuvaitba vezényelték, ahol Mena al Ahmdi kikötőjénél felvette a szállítmány: olajat 25 millió font értékben. Ezután elindultak Angliába, ahol értékesíteniük kellett volna az árut. Már rengeteg tapasztalatuk volt az ehhez hasonló körutak terén, így a kapitány, a tisztek és a 18 fős legénység is nyugodt volt. Ám katasztrófa történt.
1979. január 17-én, 16 km-re a szenegáli partoktól a Salemet egy robbanás-sorozat rázta meg. A motor megsérült, és a hajó tehetetlenül lebegett az Atlanti-óceánon. A kapitány által vezetett hajónaplóból kiderült, hogy bár voltak kisebb tüzek a hajó rakterén, azok nem tettek kárt a nyersolajat tartalmazó tartályokban. A katasztrófa azonban küszöbön állt, és a jármű még 30 órán át a robbanások helyszínén maradt. Szerencsére egy forgalmas hajóútvonalon robbantak le, így hamarosan felfigyelt rájuk egy, a közelben tartózkodó British Trident tartályhajó legénysége. Ők Angliából haladtak a Perzsa-öböl felé, szintén az olaj miatt. 20 perccel azután, megpillantották a Salemet, a sérült hajó leadta első és egyetlen segélykérését a Trident felé.
A brit hajó megfordult, és a legénység meglátta azt a narancssárga füstfelhőt, ami a Salemből tört felfelé. 30 perc múlva találkoztak a mentőcsónakon úszó legénységgel, és felvették őket. A brit tengerészek igencsak meglepődtek, hogy milyen nyugodtak és méltóságteljesek azok a matrózok, akiket épp az imént kellett kimenteni. Egyáltalán nem siettek, a bőröndjeik szépen, rendezetten voltak összekészítve, és a kapitány is kész magyarázattal tudott szolgálni a balesetről.
A Salem a baleset után még egy napon és egy éjszakán át a vízen lebegett, egy kissé megdőlve. 10 perccel a legénység kimentése után orral előre bukott és elsüllyedt. A hatóságok tudták, hogy fel kell készülniük egy hatalmas olajkatasztrófára. A környéken úszó hajókat eltávolították a helyszínről, és készen létbe hozták katasztrófa-elhárítókat. Hamarosan egy óriási olajbuborék tört a víz felszínére, de a folyamat akkor meg is állt. Ennyi. A 25 millió fontot érő nyersolaj a víz alatt maradt. A hajóroncs túlságosan mélyre süllyedt ahhoz, hogy a búvárok elérhessék. Azóta is az óceán mélyén van, valahol. Ám az ügy ezzel még korántsem ért véget.
Másnap a Salem legénységét kitették Szenegál fővárosában, Dakarban. A kapitány elbocsátotta legénységét, és felkészült a rendőrségi kihalgatására. Értesítette a hajótársaság vezetőségét, amelynek a libériai Monroviában volt a központja, illetve az olaj megvásárlóit, a londoni Shell International Tradinget is a szerencsétlenségről. Utóbbinak beszámolt arról, hogy a veszteségüket fizeti a biztosító. A kapitány ezután megírta saját, biztosítási igényét, mely 12 millió fontról szólt (ez az elvesztett olaj felére sem volt elég). Nem sokkal később a szenegáli rendőrség elengedte, a férfi pedig visszatért a szülőhelyére, Athénba.
A biztosító-társaságnak azonnal feltűntek a baleset furcsa körülményei. A számítások szerint a Salemnek három hét alatt meg kellett volna tennie az út Kuvait-Szenegál szakaszát, azonban ez egy hónapot vett igénybe. Egy ilyen hosszú időkiesést csak egy váratlan kitérővel lehetett megmagyarázni. A nyomozóknak bizonyítékra volt szükségük, és nehéz volt megoldani számukra ezt az internacionális ügyet. Márpedig ők sem akartak elveszíteni 12 millió fontot.
Volt még egy furcsa nyom az ügyben. Híre ment, hogy az elsüllyedt hajó egyik matróza Párizsban él, és két kézzel szórja a pénzt. Több ezer svájci frankot költött el éjszakai bárokban és szállodákban, márpedig egy egyszerű tengerésznek nincs elég pénze ilyen életmódra. A hatóságok megkeresték és kihallgatták a tunéziai származású férfit, aki megdöbbentő dolgokról számolt be.
Akkoriban Dél-Afrikában az apartheid rendszer uralkodott. A nemzetközi olajtársaságok úgy tiltakoztak az elnyomó diktatúra ellen, hogy nem kereskedtek az országgal. A dél-afrikaiak ott vásároltak olajat, ahol csak tudtak, és semmi pénzt nem sajnáltak érte. Felajánlották, hogy megvásárolják a Salem rakományát is, az eredeti árnál jóval drágábban. A hajótársaság tudta, hogy ezzel az ügylettel egy vagyont kereshetnek, már csak a másik vásárlót, a Shell International Tradinget kellett átverniük. Úgy döntöttek, hogy a Salemnek balesetet kell szenvednie. Ennek a kivitelezését a hajó görök kapitányára bízták.
Pár nappal azután, hogy a szállítmány elindult Kuvaitból, a kapitány jelentős jutalmat fizetett ki a legénység tagjainak, a hallgatásukért cserébe. A Jóreménység-fokához mentek, ahol találkoztak egy dél-afrikai tartályhajóval. Az értékes rakományt átszivattyúzták a másik hajóhoz, majd a Salem üres rakterét tengervízzel töltötték meg. Így oldották meg, hogy a hajó ne legyen túl magasan a víz felszínén. Ezután továbbhajóztak Szenegálig, mivel ez volt a legközelebbi pont a partraszállásra. Néhány apróbb trükkel elindították a robbanás-sorozatot, és elsüllyesztették a 96 000 tonnás monstrumot. A Salem ezzel örökre elveszett.
A vállalat vezetősége és a hajó görög kapitánya cáfolta a történetet, és merő kitalációnak minősítették az elmondottakat. A dél-afrikai ormány hallgatásba burkolózott. A biztosító-társaságnak nem volt elég bizonyítéka, így eredmény nélkül lezárták az ügyet. Nem tudni pontosan, hogy kifizették-e a 12 millió fontot a hajóért. A rendőrség senki ellen sem emelt vádat, még a tunéziai matróz ellen sem, aki az egészről lerántotta a leplet. A Salemet azóta sem hozták vissza, azóta már belepte a korall, és mesterséges szállásul szolgál a tengeri élőlényeknek.
